Vannak itt olyanok is, akik teljesen ismeretlenül olvasnak, esetleg csak hébe-hóba futunk össze, köszönünk egymásnak az utcán, de az életemről nem sokat tudnak, vagy leginkább semmit. Most egy személyes, lélekboncoló poszt következik, amiben nem sok szerepet fog kapni a lakás. Mindenki saját felelősségére olvassa... vagy ne...
Gyerekként rettegtem a kutyáktól. De úgy tényleg, igazán. Három-négy éves lehettem, mikor volt Szikra kutyánk, egy magyar vizsla. Mai ésszel visszagondolva tökéletes vizsla viselkedése volt, kerge, ugri-bugri, mindig ott akart lenni, ahol mi vagyunk, viszont méretben nagyobb volt jócskán. Féltem tőle, tisztán emlékszem rá. Van olyan emlékképem is, hogy megyek az oviba, és két kóbor kutya jön velem szembe. Zsigerből kezdtem el futni, ők meg utánam. Féltem. Tizenegy évesen végül az egyik tanítónőm jóvoltából lett egy kis keverék tacskóm. Én kértem. Valahogy felértem ésszel, hogy muszáj változnia ennek a hozzáállásnak. Picur igazi kis egyéniség volt, igazi szabad lélek, én pedig gyerek. Nem lett belőle egy jól nevelt kutya, ráadásul én egy évvel később vidékre mentem tanulni, így csak hétvégenként találkoztunk. Nem sokkal később érkezett Betyár (szintén magyar vizsla). Ennek a két kutyának köszönhetem, hogy „átálltam”.
Mikor „saját életem” lett, nagyon vágytam rá, hogy legyen kutyám. Nagyon gondosan keresgéltünk a fajták között, hogy méretében, természetében passzoljon az életvételünkhöz. Alaposan felkészültem a fajtából, fizikai értelemben is minden óvintézkedést megtettünk, hogy jöhessen. A tenyésztőnél, akit kiválasztottunk, akkor két alom volt. Ott választottuk ki egymást Dorkával. Három hetes volt. Olyan picike, mint egy tengeri malac. Mikor pár héttel később mentünk érte, annyi várakozás, félelem volt bennem, hogy jól csináljam, jól csináljuk. Így lettem beagles. Tökéletes kis kutya volt. Nekem az. És az évek alatt ő lett A KUTYA! Így csupa nagybetűvel. Mikor ránéztem, olyan büszkeség töltött el, amit nehéz magyarázni. Anyai. Nincs jobb szavam. Biztosan sokan hördülnek most ezen fel, de nem érdekel. Hogy megosztó, az is biztos, de ez a véleményem, ezt érzem. Nem kell vele egyetérteni, de tessék elfogadni. Igen, úgy néztem rá, mint a gyerekemre.
Mikor megérkezett, próbáltuk „kutyaként” kezelni, volt udvari és benti kennelje is, de körülbelül két hét után már esélyünk sem volt arra, hogy ne úgy kezeljük, mint családtagot. Heteket vettem ki a munkahelyemen, „GYED-re mentem a gyerekkel”, hogy minél könnyebben menjen neki is a váltás, könnyebben szokjunk össze. Együtt jártunk dolgozni, jártuk az országot közösen, gyakorlatilag 0-24-ben voltunk együtt. Bizony, még együtt is aludtunk. 9 éven keresztül minden áldott éjszaka. Egy kezemen meg tudnám számolni azokat, amikor nem. Volt kutyaiskola, közös vadászatok, túrák, nyaralások, világjárások. Együtt.
Két év után jött Sophie. Nehéz volt, mert nem a mi nevelésünk, 6-7 évesen már berögződött szokásokkal, rengeteg félelemmel. Hiszen mi voltunk a negyedik állomás az életében! Lassan, nagyon lassan simult bele a helyzetbe, meggyőződésem, hogy igazán sosem tudott. Ennek ellenére a család része lett. Család, igen. Anya voltam, igen. Akkor is, ha most jönnek a fintorok, meg a legyintések.
Ha valaki nem szülte meg a gyermekét, az nem anya? Ha valakinek korababája van, és nem lehet tudni, hogy meddig, milyen körülmények között lesz a család része, az nem anya? Ha valakinek nem tud beszélni a gyereke, az nem anya? Ha két láb helyett eggyel vagy néggyel születik meg az a gyerek, akkor ő már nem anya? Aki örökbefogad, mert nem lehet gyereke, de ennek köszönhetően mégis érkezik a családba egy gyermek, akkor ő sem anya? Mi az anyaság? Mitől lesz anya valaki, ki dönti el, hogy anya-e valaki?
Szerintem egy érzés, ami a nőben alapból benne van, vagy kéne, hogy legyen. Mi váltja ki? Nyilván persze hormonok, a pillanat, amikor megérzi azt az életet a nő odabent (akár pár napos korban is), de szerintem ez van, és növekszik a szeretettel. Az, hogy a kutya-gazda kapcsolatban hasonló hormonok szabadulnak fel, ma már bizonyított, még akkor is, ha ezt sokan kétségbe vonják. Az, hogy a szeretet minden egyes pillanattal növekszik, amit együtt töltünk, ez számomra nem is kérdés. Hiszen annyira tiszták, önzetlenek, nem lehet nem kinyitni a szívünket Nekik. Vagy lehet, de szerintem nagyon nagy hiba, mert nagyon sokat veszítünk vele.
Dorkát tavaly májusban kellett elengednem, két héttel a kilencedik születésnapja előtt. Nem így terveztem, nagyon nem. Mindig azt gondoltam, hogy Sophie fog előbb elmenni, hiszen jóval idősebb, de teljesen váratlanul jött egy visszafordíthatatlan betegség, amiből kétszer sikerült felállni, harmadszor viszont már nem. Nekem kellett meghozni a döntést. Belehaltam, és nagyon sok időbe telt, mire visszataláltam az életbe. A legfontosabb barátomat, a társamat veszítettem el, aki felnőtt létem minden pillanatában velem volt. És a gyerekemet.
Nagy küzdelem zajlik bennem, a szívem, lelkem romokban. Egy hete el kellett engednem Sophie kutyámat is. Tudom, hogy ez a környezetemben sokaknak nagy megkönnyebbülést jelentett, hiszen az utolsó három év, változó intenzitással, de nehéz volt. Sok betegséggel, fáradtsággal. Elfáradtam, belefáradtam az évek óta tartó rettegésbe, aggódásba, és nem mellesleg feltépte a régi sebeket is az újak mellé. El kell engednem őt, újra meg kell gyászolnom Dorkát is, és mindent, amivel ez a tíz év együtt járt. Nem mondom, hogy nem voltak nehéz pillanataink, de minden pillanata megérte! Nem tudom elmondani, milyen az a hiány, űr, ami maradt utánuk. Hogy nem hallani szuszogást a megszokott helyekről, nincs kicsi körmök kopogása a parkettán, hogy a bevált napi rutin olyan szinten idegződött be, hogy nem tudom, mikor fog először előfordulni, hogy ne az legyen az első, automatikus érzésem, hogy futás haza, mert ott várnak, az összes többiről meg már nem is beszélve. És igen, én is tudom, hogy az idejük korlátos a mi életünkben, az első pillanattól kezdve tudtam, de ettől nem fogom kevésbé szeretni bármelyikőjüket is.
Idő, sok idő lesz, míg megszokom ezt az új helyzetet. És nem, nem lesz addig új kutyám, míg nem állok készen rá. Mint ahogy egy anyának sem mondjuk azt pár nappal a haláleset után, aki elveszítette a gyermekét, hogy na, és mikor lesz a következő?
Az otthonból lakás lett. Most csönd, magány van, nincs élet, szeretet benne...
Viszont lesz, ez biztos! A lakás tervezésekor is minden pillanatban úgy gondolkodtam, hogy a kutya része az életemnek (igaz, akkor még volt is). Olyan burkolatokban gondolkoztam, külön "szobát", zuhanyzót is beterveztem. Lesz. Ott majd lesz... otthon lesz...
